„Szekunder szégyenérzet – amikor a politika önmaga karikatúrájává válik”

Olvasási idő < 1

Arold Péter

Nehéz eldönteni, hogy a hazai politikai kommunikáció melyik pillanatban fordult át paródiába. Talán amikor már nem az igazság, hanem a hatás lett az elsődleges cél. Orbán Balázs friss bejegyzése is ebbe a sorba illeszkedik: tele sejtetésekkel, ellenségkép-gyártással, de érvek nélkül. A bejegyzés arról szól, hogy a Tisza Párt állítólag „az ukrán titkosszolgálattal együttműködve fejleszti az alkalmazását”. A mondat annyira túlzó, hogy még a legelkötelezettebb kormányhíveknek is okozhat egy pillanatnyi zavarodottságot: ezt most komolyan gondolják?

A politikai kommunikációban természetes a konfrontáció, de egy határ után már nem vitát, hanem félelmet, ellenszenvet és megosztottságot termel. Ez a retorika nem az értelmes párbeszédet, hanem a táborok közötti gyűlöletet táplálja. A szavak mögött ott az üzenet: „mi jók vagyunk, ők pedig az ellenség oldalán állnak”. Ez a leegyszerűsítés azonban mélyen rombolja a közbizalmat, és hosszú távon mérgezi a közéletet.

A legnagyobb baj, hogy az ilyen kijelentések már nem is váltanak ki meglepetést. Hozzászoktunk a politikai abszurditáshoz. Csakhogy a szekunder szégyenérzet nem tűnik el — csak egyre mélyebbre süllyed bennünk. Mert mindannyian tudjuk: lehetne ezt másként is. Tényekkel, tisztességgel, érvekkel.

Ha a politikai elit valóban a nemzetet akarja szolgálni, ideje lenne abbahagyni a szlogeneket, és elkezdeni gondolkodni. Mert a „hogy képzelik ezt?” kérdés ma már nem az ellenzéknek szól – hanem mindannyiunknak.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.